Cseljabinszk-40, ami brutálisabb, mint Csernobil

2019 Szeptember 27

A világtörténelem legdurvább atomkatasztrófája

A csernobili katasztrófa mellett ritkán hallunk nukleáris balesetekről a volt Szovjetunióban. Rengeteg volt azonban a számuk, de mindenki titokban tartotta őket a nagyközönség elől. A legnagyobb balesetek a Cseljabinszk-40 volt, mely az első szovjet plutónium-termelési komplexum és három hatalmas nukleáris baleset helyszíne. A 90-es évekig a Cseljabinszk-40 nem is létezett a térképen, nem jelöltek utakat, és lakosai hivatalosan nem is léteztek. Azonban a teljes elszigeteltség ellenére a lakosai a mai napig nem szívesen hagyják el az elzárt várost. Ilyen a zárt városok furcsa paradoxonja - egy jelenség, amelyet Sztálin diktatúrája alatt indítottak, de még a modern világban is megmarad.

A II. Világháború után a Szovjetuniónak is szüksége volt nukleáris fegyverre, minél előbb és bármilyen áron.Az atomfegyverek gyártásához először is plutóniumra volt szükség, ahhoz pedig egy gyárra, ahol ezt termelik. A II. Világháború után a szovjetek az Urál déli részén építettek fel egy egész várost Cseljabinszk-40 néven, és nem messze tőle a hatalmas gyárat,a Majak vegyi kombinátot.

1945-ben mintegy 40 000 foglyot vitettek át munkatáborból, és a nukleáris tudósokkal együtt megkezdték a földalatti létesítmények építését. Az orosz elítéltek választhattak, hogy 25 év munkatábor Szibériában, vagy 5 év Cseljabinszk-40 városának építésében.Az első nukleáris reaktort 18 hónap alatt építették fel, és a közelben további létesítményeket építettek a későbbi Ozjorszk nevű terület körül. Kevesen tudták az építőmunkások közül, hogyha alá is írják a szerződést, soha nem térnek onnan haza, senki nem élt 5 évnél tovább, miután akkora sugárterhelésnek lett kitéve.

Azok a személyek, akik ebbe az elzárt városba költöztek,sokkal jobb életkörülmények között élhettek mint a Szovjetunió bármelyik polgára. Jól fizetett munkahelyek, a jó oktatás, a megfelelő lakás mellett a boltok polcai tele voltak élelmiszerrel - ellentétben a Szovjetunió egyéb városaival. Az emberek egzotikus gyümölcsöket, márkás ruhákat és parfümöket vásárolhattak - lakói úgy érezték, hogy gondoskodnak róluk.

A Majak vegyi kombinát ömlesztette magából a plutóniumot,csakhogy akkoriban a Szovjetunióban nemigazán figyeltek a biztonságra, így a nagy mennyiségű radioaktív hulladékanyagot egy közeli folyóba, a Tecsába vezették. A tudósok becslése szerint a radioaktív szennyeződés 2-3-szorosa volt a csernobili balesetből származó szennyeződésnek. Természetesen a biztonság figyelmen kívül hagyása az oka az 1957-ben történt katasztrófának. Ezt követően sokan haltak meg a sugárzás által kiváltott rákban, néhányukat krónikus sugárzás szindrómával diagnosztizáltak. Körülbelül 470 000 embert érintett a sugárzás.

A szovjetek megtették, amit a legjobbnak láttak - szépen csendben lefedtek mindent, és tagadták, ami közel három évtizede történt. A baleset után a Tecsa-folyó környéke olyan mértékű sugárfertőzést mutatott, hogy a hulladék tárolására új tervet dolgoztak ki, beleöntötték a környék legnagyobb állóvizébe a Karacsáj-tóba, mely legalább lakott területen kívül esett. A helyiek között „plutónium-tó” vagy „halál-tó” néven ismert, és a Föld legszennyezettebb helye. 1967-ben egy szárazabb időszakban a Karacsáj-tó kiszáradt, és az alján leülepedett radioaktív anyag megszáradt, melyet a szél azonnal 2-3000 négyzetkilométernyi területen terített szét. A súlyos szennyeződések és az egészségkárosodások ellenére Ozjorszk városában még ma is több, mint 80 000 ember él.

A mai napig Ozjorszk nagymértékben szennyezett, és néha „a Föld temetőjének” is nevezik, de a lakosok többsége még mindig nem akarja elhagyni városát. Valójában az emberek azt hiszik, hogy ők Oroszország „kiválasztottjai”, és még büszkék is arra, hogy az elzárt város polgárai.

A Majak vegyi kombinát a rendszerváltás óta nukleáris hulladékfeldolgozóként üzemel, egy időben Paksról is ide szállították a használt fűtőelemeket. A Karacsáj-tó és környéke máig a föld legszennyezettebb helye.