Tuesday, June 12, 2018

Az év elején megszokott kérdés az iskolában, ki mit kapott karácsonyra. Vajon mi kerül szóba a leggyakrabban?

A játékok, könyvek, ruhák mellett néhány gyerek drága és komoly elektronikai cikket sorol fel: okostelefont, okosórát, laptopot, xboxot. A következő pillanatban az okostelefonok előkerülnek az iskolatáskából, az okosórák pedig előcsúsznak a hosszú ujjú pólók alól. Ott még talán nem tartanak a mai alapiskolások, hogy a laptop a táskájukban lapuljon, az xBox pedig nem az iskolába való. (Habár még az az idő is eljöhet, hogy a szülő elengedi iskolába xBox-szal a gyerekét…)

Mostanra már az alsó tagozatos osztályokban is jelen van a csúcstechnológia a gyerekek karjára csatolva. Érthető, hogy a legifjabb generáció a legújabb technikai vívmányokat szeretné használni, hiszen ők a jövő, és elképzelhető, hogy évek múlva a mindennapjaik nélkülözhetetlen eszköze lesz egy okosóra.

Mire tudja használni az iskolában a kisgyerek az okosórát és az okostelefont? Főleg úgy, hogy a pedagógusok árgus szemekkel figyelik, hogy a tanórák ideje alatt és lehetőleg a szünetekben se kerüljenek elő ezek a drága holmik a táskákból, zsebekből. Hiszen a klasszikus beállítottságú oktatásban nincs helye annak, hogy a gyerekek telefonáljanak, fényképezzenek, videót rögzítsenek az iskolaidő alatt, vagy számoljanak, szöveget fogalmazzanak, képet szerkesszenek digitálisan. A ma iskolája nem tud a jövő technikájával mit kezdeni úgy, hogy használatának engedélyezésével interaktívvá tegye a tanulást. Persze ott vannak már a számítógépek, az interaktív táblák, a projektorok, de a legtöbb oktatási intézményben ezeket a gyerekek csak figyelhetik, illetve tanári felügyelettel használhatják. Vagyis önállóan nem nagyon nyúlhatnak hozzájuk. Ez is rendben van, hiszen drága és közös gépekről van szó, és használatukhoz kellenek az instrukciók.

A pedagógusoknak tehát valamilyen szinten gondot okoz, ha a gyerek a csúcstechnológia eszközeihez nyúl, hiszen az iskola gépeinek használatakor a felelősség a felnőtté. Ő érti, hogy mit rejt a drága kifejezés ebben a vonatkozásban, és komolyan átérzi a felelősséget, amit vállal azzal, ha a gyerekek kezébe adja például a projektor távirányítóját.

Ez a legfontosabb különbség abban, ha egy gyereknek vagy egy felnőttnek van okosórája. A gyerek nem rendelkezik annyi élettapasztalattal, nem tudja komolyan átgondolni, hogy milyen értéke van ennek a szerkezetnek. Nem tudja, mennyi munkát jelent annak az összegnek a megkeresése, amiből okosórát lehet venni. Hiába magyarázza el a szülő, egy nyolc-kilencéves gyerek nem fogja megérteni az összefüggést a tárgy drágasága és a pénz megkeresésének küzdelme között. Mert éretlen rá, nem szerzett tapasztalatokat a munkaerő-piacon, nem ő figyeli a család keresetét és kiadásait, nem ő izgul fizetés előtt, hogy mire jut még pénz az adott hónapban.

Ez persze így van jól, hiszen minden szülő meg szeretné kímélni a gyerekét attól a szorongástól, amit a pénz hiánya okoz adott helyzetben. De vajon tényleg meg tudja kímélni? Ha a felnőtt megengedheti anyagilag, hogy okosórát vagy okostelefont vegyen az alapiskolás gyerekének karácsonyra, nem okoz neki szorongást? Hiszen drága eszközről van szó, amit elronthatnak a többiek, ami elveszhet, és amit el is lophatnak az iskolatáskából. Ki izgul, vagyis inkább szorong emiatt? A szülő és a gyerek is. A gyerek ráadásul tudattalanul érzi anyja, apja szorongását is, így fokozottan jelen van benne a stressz, hogy baj történik a legújabb ajándékával.

Igaz, hogy a mai gyerekek pillanatok alatt megtanulják a digitális eszközök használatát. De vajon azt is megtanulják, hogy a megfelelő helyen és időben használják csak azokat? Jó-e, ha matematika órán egy harmadikos gyerek, akinek feladata megtanulni a szorzótáblát, titokban az okosóráján próbálja kiszámolni a feladatot? Jó-e, ha fényképeket vagy videókat készít a társairól, a pedagógusokról az iskolában, és méltatlan helyzetbe hozza őket a világhálón? Jó-e, ha lépten-nyomon sms-eket ír, vagy felveszi a csörgő telefont, és ezzel folyton elterelődik a figyelme a feladatairól?

Ebben a kérdésben is talán az arany középutat kellene megtalálni. Nyugodtan mutassa meg a szülő az óvodás gyerekének, hogy az interneten kifestőket, játékos feladatlapokat lehet keresni. Engedje meg neki, hogy a nyomtatóból kicsúszó papírt ő vegye el. Azonban ezután legyen ideje és türelme az óvodással leülni az asztalhoz, elővenni a színes ceruzákat, és megfejteni a kinyomtatott feladatlapokat és közösen kiszínezni a kifestőket.

Vegyen a jó módban élő család a kisgyereknek okosórát, egyúttal tanítsa meg őt arra is, hogy mikor és hol használhatja. A felnőtt állítson fel szabályokat a digitális eszközök használatára, és azokat következetesen tartassa be gyerekével. Mutasson neki példát abban, hogy a technikai eszközök nem feltétlenül csak státuszszimbólumok. Nem a velük való dicsekvés a lényeg, hanem az ésszerű használatuk.

Számos pszichológiai kutatás és szakvélemény hangsúlyozza, hogy felnőtt életünk boldogsága, sikeressége gyermekkorunk milyenségében gyökerezik. Ezért fontos hagyni a gyerekeket gyerekként élni. Engedni, hogy sokat gyurmázzanak, játsszanak, rajzoljanak, futkározzanak, labdázzanak, fessenek, énekeljenek, táncoljanak, ússzanak… és még sorolhatnám.

A gombokat és az érintő képernyőt úgyis sokat fogják nyomogatni, hiszen a mai világ tálcán kínálja nekik a digitális kütyüket. A szülőknek és pedagógusoknak azon kell lenniük, hogy a gyerekek kevesebbet legyenek jelen a digitális világban és minél többet a realitásban, a megfogható környezetben. Ugyanis ez válik igazán hasznukra: ez segíti személyiségük, idegrendszerük normális fejlődését.

Forrás: Baratno.com


Megtekintések száma: 5521


Szólj hozzá Te is a cikkhez

Ez is érdekelhet